Az egyik ismerősöm kérdezte, hogy megritkultak-e a baráti találkozók vagy érzékelek-e valami változást a felém irányuló figyelem terén, mióta megszületett a gyerekem.

Kiinduló helyzete mint kiderült az volt, hogy bár ő nem szült, mégis úgy érzi, elhagyják a barátai és elmagányosodik, ahogy telik az idő, lazulnak fel a kapcsolatai és tűnnek a vidám programok.

Válaszom pedig a saját életemet illetően az volt, hogy amennyiben egy barátságban az, hogy szülsz egy gyereket, az nem kiteljesíti a kapcsolatot, hanem elnyomja és utána a másik nem kíváncsi rád, vagy nem hajlandó esetleg ő plusz lépéseket tenni, az nem is igazi barátság. Mint olyan sok téren, a személyes kapcsolatok terén is rengeteg mindent helyére tesz az anyaság és tisztázza a dolgokat, hogy csak a legfontosabb maradjon.

Az én barátnőim kijönnek hozzám, ha úgy adódik, csetelünk mindenféle applikáción, küldjük a képeket, pattognak a mémek, és a pelenkázás-etetés-idegbaj mellett is szakítok rá időt, hogy ők érdekeljenek. Szerencsés vagyok, mert a férjem hagy nekem időt levegőt venni, sokszor leveszi rólam a terheket és nagyon pontosan tudja, hogy imádom a barátnőimet és ez sosem fog változni.

Vannak lemorzsolódó kapcsolatok, megszakadt kötelékek, node, azok gyerek nélkül is voltak, vannak, lesznek. A baba csak egy plusz mágnes, ami vonzza a hozzánk közel álló embereket, és aki még a szülés csodás drámája előtt áll, azt érdekli, hogy mit hogy kell vele, milyen, hogyan él, hogyan működik és hogyan élem ezt meg.

A barátság legfontosabb szabálya, hogy először jó baráttá kell válni és utána lesznek barátaink. Szeretni kell, őszintén érdeklődni, okosan figyelni és óvatosan tanácsolni, ott lenni mindig és hát a humor...

Fontos lenne megérteni, hogy barátai nem úgy lesznek az embernek, hogy unalmas vagyok, panaszkodom, szarok a másik életére, de várom, hogy díszletnek ott legyenek. Nem-nem, az mindkét fél részéről alkalmazkodást, türelmet és folyamatos kommunikációt igényel. Aki szeret és akit szeretnek, ott ez működik, ahol nem, ott mindenkinek jobb, ha elvan magának egyedül és takarítja a fürdőszobáját.

Én valahogy így szeretnék kinézni a legjobb barátnőimmel járókerettel, öregekotthonában, unokákkal vagy azok nélkül, de tutira együtt!

Azon már fel sem kúrom magam, hogy mindenféle ostoba, useless terméket árulnak, ami a babák fejlődésének a legkevésbé sem tesz jót (pihenőszék, baszki), de hogy a fotó kedvéért otthagyják a gyereket a pelenkázón, ahonnan egyet fordul és leesik, és ezt sugallják az egybites anyukáknak, hogy ez oké. Jahj, mintha nem az lenne az első, amit megtanítanak az embernek, hogy addig is, míg félrefordulsz, a fél kezed legyen rajta, mert bármikor leeshet, bármilyen pici újszülött, mert a keresőreflex beindul nála, ha nem vagy ott. De mindegy, engem már nem is érdekel, hogy mindenki hülye, utána meg sír olyan dolgokon, amik megelőzhetőek lennének. Konkrétan egy babaágyneműs oldal Facebookján láttam egy olyan képet, hogy a nagy semmi közepén, a monokróm mesevilágban lebeg egy bébi a pelenkázón.

Külön szeretném kérni, hogy borostyánlánccal fotózzátok a gyereket, hadd higgye minden nem normális idióta, hogy az is teljesen rendben van. 

A biztonság kedvéért majd írok az oltások szükségtelenségéről is.

Nem értem egyébként az éjszakai pisi-kifolyás problémáját. Másnak nem jön be az, hogy ráad a babikára éjjelre egy számmal nagyobb pelust? Én pl a Rossmann saját márkás pelusából ráadok egy számmal nagyobbat és tökéletesen száraz a baba bőre reggel, mellé sem folyik semmi...

Tényleg érdekelnek a tapasztalatok!

Annyira jó egyébként, hogy a gyereknevelésről, gyerekgondozásról mindenkinek van véleménye, aki csinálta azért, aki nem csinálja, azért...és képesek a fórumokon, kismamacsoportokban egymás torkának esni emberek azon, hogy ki melyik tápot adja a gyerekének, meg kinek milyen a napirendje, de az, hogy a leszakadó vidékeken gyerekek beázó vályogházakban laknak, nem egyszer bántalmazó családban, az valahogy nagyon keveseket érdekel és fontosabb az, hogy az igazán jó anya márkás pelenkát ad a gyerekére. Lehetne egy ilyen kampány, hogy ahányszor valaki a másikat bírálja valami banális dolog miatt, vagy ítélkezik felette, annyiszor száz forintot kellene utalni bármilyen gyermekvédelmi szervezetnek.

Vajon mi lenne az eredmény?

Miután a gyermekem megszületett

egyszerre éreztem magam képtelenül fiatalnak a feladathoz és ősöregnek, akinek valami végérvényesen elveszett

a férjemre néztem, és belecsimpaszkodtam volna, tőle várva a megoldást minden fájdalmamra, majd ránéztem, és egy idegent láttam

tükörbe néztem és nem akartam elhinni, hogy ez az én életem, velem történik és rettegve aludtam el, hogy mit kezdek a babával, ha felébred

egyszer álmomban szoptattam, miközben a baba a kezemben sem volt, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész

a környezetet ellenségesnek, veszélyesnek és fenyegetőnek éreztem, de tudtam, hogy egyedül nem tudom megoldani a napokat

világosan láttam, hogy most maradok le arról a rózsaszín ködről, amit éreznem kellene

úgy éreztem, hogy mindent elrontottam és sosem leszek már boldog

tudva és akarva nem törődtem magammal, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg

féltettem a babámat, hogy nem lesz mellettem jó élete

próbáltam megfelelni mindennek és mindenkinek

minden mozzanatomat felidéztem újra és újra és megkérdőjeleztem, hogy jól csináltam-e

nem éreztem az ízeket és nem kívántam semmit, kényszerből ettem, mert azt hajtogatta mindenki

fejtem minden szabad percemben, mert azt gondoltam, hogy a tejtől bármi is jobb lesz a babámnak

kikészültem, elvesztettem mindent, amitől nevetni lett volna kedvem.

Általánosságokat olvastam a szülés utáni depresszióról, és nem tudtam, hogy ez az-e. Az "alkalmatlanság érzése" ilyen érzés-e, a "szorongás" ilyen érzés-e, a "kétségbeesettség" ilyen érzés-e.

Igen, ilyen. 

Vagy én csinálok valamit rosszul, vagy a gép, de ezt a szárítógépezést azt hiszem, ezen a ponton adom fel.

Kombiról beszélünk, AEG mosószárítógép, aminek nincs külön kis szűrője, ami a szöszt gyűjti, ezért szárítás után ki kell pucolni a gép tömlőjéről a szöszöket. Ez oké, de sosem tudom annyira megtisztítani, hogy a következő mosás-szárításnál ne maradjon pont annyi benne, ami ráragad a plüsi-babaruhákra, meg a finomabb darabokra.

Szárítottam egy adag sötét 60 fokos mosás után, és direkt ezzel számolva, jól kipucoltam a gépet, még porszívóval (!) is, nedves ruhával is. Betettem egy adag világos babaruhát, az eredmény pedig: sötét, icipici szöszök beleragadva a textilekbe. Most tartok ott, hogy szép ez a gép, jó ez a gép, de inkább csak mosni fogok vele, abból nem lehet baj.

Az előző posztomban arról volt szó, mennyire fontos, hogy a szülés és a babázós időszak előtt legyen egy stabil munkahelyünk, ahová jó visszatérni, és mennyire nehéz azoknak a helyzete, akikre megnyirbált önbizalommal, szakmai téren szerzett sebesülések után csukódik rá a babaszoba ajtaja.

Mindenkinek vannak illúziói a CSED/GyED/GyES rózsaszín világáról, de elég néhány kismamablogot felütni és máris kapunk mi is egy ütést: a valóság másról szól. Hiába hisszük, hogy életünk különböző területei egymástól függetlenné tehetőek, sajnos ez nem így működik, ahogy a figyelmünket is nehéz huzamosan egy adott dologra irányítani. Gyakorlati példa: rosszindulatú kolléganő ezer éves beszólásán is képesek leszünk újra agyalni, ha nem tudunk visszaaludni az éjszakai felsírás és ringatás után, hiába tudjuk, hogy ott és akkor a meleg ágyikóra és a férjünk megnyugtató horkolására kellene koncentrálnunk.

Életünk során számtalan szerepet kell betöltenünk, amelyek teljesítése során egyes képességeinket jobban, másokat kevésbé használunk, de a habitusunk, személyiségünk alapvető jellemzői minden területet meghatároznak és nincs olyan, hogy a munkahelyi kudarcokat magunk mögött hagyva, boldogan vetjük bele magunkat a szennyes-halmokba. Az a halom hiába fedi be jó sok réteggel a félelmeinket, igenis elő fog jönni legkésőbb a harmadik év végén, hogy - hacsak nem akarunk egész életünkben főállású anyák maradni - vissza kell térnünk a munka világába, és egyáltalán nem mindegy, mi vár minket ott.

Persze, az is lehet, hogy bár korábban elégedettek voltunk a munkákkal, kismamaként olyan új élményekkel gazdagodtunk, változott a szemléletmódunk, hogy úgy érezzük, a "visszaváró" munkánk már nem megfelelő számunkra.

Akárhogyis, újratervezés

A - szakmai szempontból - nyugis időszakot érdemes kihasználni arra, hogy a harcmezőn begyűjtött sebeket bekötözzük, ami fájt, feldolgozzuk és porszívózás közben fejben rendbe tegyük mindazt, amire a következő projekt beesése miatt esélyünk sem volt. Gondoljuk át, mit hibáztunk, mit csinálnánk másként, mikor reagáltunk rosszul és adjuk meg magunknak az időt és az esélyt önmagunk újbóli felépítésére és kitalálására, és kevésbé fényes helyzetekből való kitalálásra.

Kép: pixabay.com

Azt mondják, egy nő múltja, jelene és jövője - mindene, az egész élete benne van egy szülésben. Benne van az is, ami lehetett volna, ami lehetne, ami előttünk állhatna, ha az adott pillanat megváltozna. Lehetőségek, vágyak, kimondatlan szavak, megbánt tettek és nem tudatos, rossz döntések.

Belső monológjaink életünk alapvető kérdéseit járják körül, miközben almát reszelünk üvegreszelőn, vagy azon gondolkodunk, elég-e kézzel kimosni a turkálóban vett kissapkát, és persze át kell gondolni azt is, vajon a teafaolaj eléggé fertőtleníti-e. Ebédfőzés közben előjönnek volt szerelmek, pályaválasztás, helyzetek, amikor kínosan éreztük magunkat, mondatok, amikkel megbántottunk másokat, de mind közül az egyik legnehezebb az, amikor az anyaság előtti önmagunkat kell kell értékelni.

Számtalan blog, cikk és fórum, munkaügyi segítő oldal foglalkozik a kismamák nehéz helyzetével, ami a munkába való visszatérést illeti. Az ismert nehézségek (gyakran beteg a gyerek, sok a családi kötelezettség, aránytalan munkamegosztás az otthoni teendők terén) mellett van egy ok, amiről ritkán hallani: hogy sok nőnek a szülés előtt sincs "rendben" a pályája, így aztán nehéz is visszatérni - ha az a bizonyos "vissza" sem olyan jól ismert és szeretett terep.

Jó úton

Vannak karrier tekintetében viszonylag egyszerű képletek és életutak: aki orvosként dolgozik, szülhet például a szakvizsga előtt vagy a szakvizsga után, dönthet úgy, hogy akkor kezd magánpraxisba, mikor már oviba jár a gyereke, vagy dönthet úgy, hogy az otthon töltött időt szakmai "szintentartással" tölti, és egy jól bejáratott munkahelyre, akár saját praxisba tér vissza. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy pénztárosnak is könnyebb a kihagyás után visszaülni a kasszába és szerencsés esetben, ha nem túl nagy a fluktuáció, egy-két régi kolléganővel ugyanott folytatni, ahol a szülés előtt abbahagyták. A közös ezekben a példákban, hogy van egy stabil pont, egy hivatás, de legalábbis jól körülhatárolt szakma, amivel azonosulni lehet, ami világos - fodrász, könyvelő, jegyző, virágkötő. Még az is előfordulhat, hogy a nehéz pillanatokban (amikor nincs rácsavarva a cumisüvegre a teteje és gyerek nyakába folyik a víz) az anyaság előtti szerep egyfajta mentsvárként, biztos alapot szolgáltat és jó visszaemlékezni rá, milyen sikeresnek és eredményesnek éreztük magunkat egy-egy munkahelyi napon egy jó ötlet vagy egy jól megfogalmazott felvetés után.

Tévelygők

Mi a helyzet azokkal, akinek a gyerekágy nehéz hetei, majd a babaillatú hétköznapok bizonytalanságot, önértékelési zavart hoznak és a "gyermek előtti" életet is bevonják valami negatív pókhálóval megkérdőjelezve korábbi döntéseinket és választásainkat?

Ezer kérdést kell saját magunknak megválaszolni, ezer dologról merül fel, hogy jól csináljuk-e (így kell felöltöztetni ebben az időben?), ezer és ezer hibát követünk el (nem tettem le időben aludni), ezer dolgon izgulunk utólag (túl hidegen adtam neki az almát vajon, nem lesz tőle beteg?) - és nem lehet minden apróságról megkérdezni valakit, nincs mindig ott valaki, aki segítsen. Harc ez, amit nem mindig könnyű egyedül megvívni és az sem csoda, ha az elmagányosodott kismama gondolatai egyre borúsabbakká válnak és már "maga sem tudja, mi baja". Mivel viszonylag ritkán vannak látványos, kiugró sikerek (nem dicsér meg minket a kolléganőnk, hogy csinosan öltöztünk fel aznap, nem ismer el a főnökünk, nem hallja senki a legjobban sikerült poénunkat), így nincs is, ami az önmagunkról kialakított negatív képet kicsit derűsebb színekkel gazdagítaná, és könnyű beleesni abba a hibába, állapotba, hogy az egész addigi életünket kudarcosnak, értéktelennek tekintsük. Ilyenkor még rémisztőbbnek tűnik a nem is olyan távoli jövő, amikor újra meg kell állnunk a helyünket a munkahelyi környezetben, amit a szülés előtt sem szerettünk, nem éreztünk a sajátunknak és ahol nem éreztük virágzónak magunkat.

Akit nem érint ez a probléma és tökéletesen megtalálja magát az anyaságban, és az önértékelési válság minden formája elkerülte, méltán érez büszkeséget, és csak arra lehet biztatni, hogy ha olyan anyukával találkozik, akinek ez az időszak sok megpróbáltatással jár, ossza meg vele a tapasztalatait és segítsen új utakat találni.

Kiút

Coaching, pszichológus, meditáció, anya-idő, újratervezés, nagyobb tudatosság, sport - bármi, ami segít. Addig kell próbálkozni, míg meg nem találjuk, hiszen az a különbség az eddigi elrontott, vagy elrontottnak hitt életünk és a mostani között, hogy már ott egy pici, aki tőlünk fogja megtanulni, mennyire hiszünk az álmainkban, mennyire vagyunk képesek dolgozni érte és ha hibáztunk, hogy tudunk a gödörből kikecmeregni.

Képek: pixabay.com

valamelyik reggel. Egy bornyitóval.

Megfogadtam, hogy ha elalszik a kisbabám, akkor felteszem a késő délutáni süteményemet, illetve keresek egy helyet, ahol van egy kis zugnyi nyugalom, megfelelési kényszer és gyereksírás nélkül.

Általában az a motivációm arra, hogy süssek-főzzek valamit, hogy 1. van itthon 2. ne romoljon meg. Képtelenség baba mellett - vagy csak az ügyeseknek sikerül - nekiállni komplexebb ételeknek, amikor két sárgarépa megpucolása között tuti van valami kis nyűg, amin épp segíteni kell. Most éppen maradt az előző termék tetejének megkenéséből egy tojásom leütve a hűtőben, ezért olyan recept kellett, amihez nem kell szétválasztani a tojásokat.

Sütöttem hát egy kuglóf tésztájú sütit, amit itt bemutatok nektek, hogy ne érezzétek szarul magatokat, ha nektek is csak egy ilyen süteményre futja az időtökből, tapasztalatotokból hogy tanuljatok a mestertől.

Debütál a szipi-szupi új sütőformám, amire a barátnőm csak annyit mondott: ránézésre megmondom, hogy drága. Zenker Candy és azért vettem, mert szép. Pontosabban a férjemtől kaptam, de én választottam. Még jó, hogy elolvastam, hogy max. 180 fokon lehet sütni benne, biztos ráküldtem volna a 220-at "sietek" alapon.

Én azt mondom, hogy ezen a blogon lesz helye a (nem marketinges értelemben vett) trash contentnek, azaz szerkesztés, vágás nélküli képek, nem egy ételfotós órákig tartó mestermunkája, hanem egy konyha munkapultja, nálam ilyen, akinél nincs elöl a pulton semmi, annak respekt.

Annyit azért kísérleteztem, hogy mi történik, ha a sütőpapírt nem igazítom be előre, szépen formára, hanem csak rácsorgatom a tésztát. Eredmény: semmi, semmi sem történik, csak kicsit eltört a papír egy ponton, ahol nem tudta követni a sütőforma vonalát belül, ott kicsit kifolyt a tészta, nem égett oda, nem tette tönkre a szép új sütőformámat.

Jól látjátok, az ott az én koszos sütőm, ami itt volt a lakásban. Ki tudja, lehet, hogy a következő posztom épp arról fog szólni, hogy mivel teszem rendbe.

Remekmű.

Hagyományos konyha close-up. Nem, komolyan, na. Finom lett és biztos létezik olyan ember, aki úgy tudta volna befotózni, hogy szép is legyen, de hát mindent nem lehet. Jó étvágyat! Ha érdekel a recept, írjatok és elküldöm, hogy én hol találtam.

Tanulság: ha van egy fél órátok,amit rá tudtok szánni a sütésre, igazán megéri, mert cukrászda-illat lesz otthon, kikapcsolódás, nem utolsó sorban pedig valamit fel tudtok mutatni a nap végén. Nem, ne áltassátok magatokat, a gyerekszoba rendezgetése stb. nem számít annak, mert azt az életben nem veszi észre senki.