Miután a gyermekem megszületett
egyszerre éreztem magam képtelenül fiatalnak a feladathoz és ősöregnek, akinek valami végérvényesen elveszett
a férjemre néztem, és belecsimpaszkodtam volna, tőle várva a megoldást minden fájdalmamra, majd ránéztem, és egy idegent láttam
tükörbe néztem és nem akartam elhinni, hogy ez az én életem, velem történik és rettegve aludtam el, hogy mit kezdek a babával, ha felébred
egyszer álmomban szoptattam, miközben a baba a kezemben sem volt, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész
a környezetet ellenségesnek, veszélyesnek és fenyegetőnek éreztem, de tudtam, hogy egyedül nem tudom megoldani a napokat
világosan láttam, hogy most maradok le arról a rózsaszín ködről, amit éreznem kellene
úgy éreztem, hogy mindent elrontottam és sosem leszek már boldog
tudva és akarva nem törődtem magammal, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg
féltettem a babámat, hogy nem lesz mellettem jó élete
próbáltam megfelelni mindennek és mindenkinek
minden mozzanatomat felidéztem újra és újra és megkérdőjeleztem, hogy jól csináltam-e
nem éreztem az ízeket és nem kívántam semmit, kényszerből ettem, mert azt hajtogatta mindenki
fejtem minden szabad percemben, mert azt gondoltam, hogy a tejtől bármi is jobb lesz a babámnak
kikészültem, elvesztettem mindent, amitől nevetni lett volna kedvem.
Általánosságokat olvastam a szülés utáni depresszióról, és nem tudtam, hogy ez az-e. Az "alkalmatlanság érzése" ilyen érzés-e, a "szorongás" ilyen érzés-e, a "kétségbeesettség" ilyen érzés-e.
Igen, ilyen.